Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tündérkirály és egy tündérkirályasszony. A tündérkirályasszonynak volt egy kertje, aminek a közepében állott egy Csodatermő fa. Ez a fa az esztendő minden hónapjában hozott egy virágot, ami egyik nap bimbó volt, másik nap kivirított, harmadik nap estére pedig már el is hullatta a szirmait. Ha ezalatt a király arra járt és a fa alá heveredve álmot látott, a virág nem hullott le, hanem kiszökkent belőle egy icinke-picinke tündér. Ez a tündérke aztán kilenc hosszú hónapig lakta a kertet. Ott megnőtt, megerősödött és aztán felkerekedett, hogy előjöjjön szép Tündérországba, annak is abba a szegletébe, amit annak idején még virág korában a Csodatermő fa alatt a tündérkirály megálmodott.
Így lettek a tündérek, így népesült be szép Tündérország.
Történt egyszer, hogy a Csodatermő fa különösen szépséges virágot hozott.
- Lelkem Tündérkirály, - így szólt párjához a Tündérkirályasszony - jöjj el a kertembe, ugyan, nézd meg, milyen szép virágot nyitott mára a csodatermő fa!
A királynak sem kellett kétszer mondani, estére leterítette királyi palástját a fa alá, hogy megálmodja, kiféle-miféle tündér lakozik abban a szépséges virágban. Reggelre kelve aztán mondja is a tündérkirályasszonynak:
- Édes feleségem, bizony nem más van abban a virágban, mint a mi kedves gyermekünk, aki eljön majd mihozzánk szép Tündérországba, mellettünk fog élni arany palotába'. Haj, megörült ezt hallván a tündérkirályasszony,
csak úgy repesett a szíve örömében! Mert bizony kerek e világon csak az volt a bánata, hogy szép Tündérország minden szegletébe termett már tündér az ő Csodatermő fájáról, egyedül az ő karjai közé, az ő palotájába nem adott eddig egyetlen gyermeket sem a fa.
Innentől minden nap azt gondolta, azt számolta, mekkora lehet már a tündérke, és szívéből remélte, hogy megnő és megerősödik annyira, hogy bántódás nélkül megteszi majd a hosszú, nehéz utat, ami a kertből szép Tündérországig vezet.
Ezalatt a tündérke vígan élte világát a kertben. Naphosszat játszott, hallgatta a szél zúgását, patak csobogását, madarak énekét, nem is gondolt azzal, hogy máshol is élhetne, mint a Csodatermő fa kertjében. A kert is örült a tündérkének: óvta, ringatta, minden jóval ellátta.
Hanem egy napon aztán erősen vágyódni kezdett Tündérország után a kicsi tündér, hiszen még virágkorában, a Tündérkirály álmában ő is meglátta, milyen csudálatos hely az! Meg nem is igen volt már maradása a kertben, mert ahogy nőtt és erősödött, egyre szűkösebb lett neki odabent. Mondta is az édesanyjának:
- Édesanyám, elég volt már énnékem ebből a kertből, jönnék most már inkább édes szüleimhez szép Tündérországba!
Megörült ezt hallván a Tündérkirályasszony! Lesz most már őnéki gyermeke! De abban a pillanatban meg is telt a szíve aggodalommal, mert tudta, hogy igen nehéz, keserves út vezet a kertből Tündérország kapujáig. Így szólt hát:
- Jól van drága gyermekem, indulj el mihozzánk. De ne feledd, hogy nehéz út áll előtted! Ha bajban vagy, csak szólíts, és ott termek, hogy segítselek.
- Egyet se féltsen engem édesanyám! Más tündérecskék is eljutottak innen Tündérországba, majd csak nekem is sikerül valahogy!
Ezt mondta a tündérke, és elkezdett mindenfelé keresgélni, hogy megtalálná a kaput, ami a kertből a Tündérországba vezető útra visz. De hiába nézegetett mindegyik irányba, bizony egy kapu nem sok, annyit se látott.
Ahogy így keresgél, hát, megmozdul alatta a föld, megdördül felette az ég, és olyan vihar kerekedett körülötte, hogy olyat még nem látott a Csodatermő fa kertje!
Megijedt erősen, s mondja:
- Jaj, lelkem édesanyám, mi lesz most már vélem, hová legyek! Nem találom a kaput, hogy a vihar elől tehozzád szaladjak!
Azt válaszolta a Tündérkirályasszony:
- Egyet se féljél, édes gyermekem! Én küldtem segítségedre az óriásokat, hogy azok nyissanak neked a kaput. Azok dübörögnek, azok morgolódnak. Várd meg türelemmel, amíg kitárják a kapuszárnyat, és akkor meglátod mögöttük az utat.
Édesanyja hangjára, szavára megnyugodott a tündérke. Igen félelmetesen dolgoztak az óriások, de most már tudta, hogy érte mozgatják a földet. Szívszorongva várta, mikor indulhat el végre az édesanyjához. Mikor a kapu szárnya szélesre kitárult, ugrott volna örömmel, hogy szaladjon gyorsan az útra.
De bizony nem lehetett ottan se ugrani, se szaladni, mert a kapuból rögtön egy igen kicsinyke, szűkecske likba kellett bebújnia. Sehol máshol nem vezetett út!
- Jaj nekem, lelkem édesanyám, mi lesz most már vélem! Elakadok ebben a szűkös hasadékban, sohase látom meg szép Tündérországot!
Válaszolja néki az édesanyja:
- Drága gyermekem, bíz ez az út még nem szép Tündérország része! Azt még a gonosz boszorkány uralja, aki elfogja és magánál tartja szomorú rabságban azokat a tündéreket, akik ott átjönnek és nem köszöntik őt illendőképpen. De te egyet se féljél édes gyermekem, elárulom neked, hogy mit kell tenned.
Folyik ott, a hasadék mélyén egy patak, az az Élet vize. Feküdjél rá a vízre, hunyd be a két szemedet, s hagyjad, hogy az a víz sodorjon téged lefelé a hasadékban. Amikor hallod, hogy zúgó közeledik, ki ne nyissad a szemed, mert ott a zúgónál lakozik a boszorkány, akit ha megpillantasz, mindjárt szörnyethalsz! Hanem akármennyire félsz is, hajtsd meg illendően a fejed, mikor a zúgón kelsz át! Akkor nem lesz semmi bántódásod!
Megfogadta a tündérke az édesanyja tanácsát, úgy tett, amint az mondta. Ide-oda hányta a patak vize, de ő a világért se nyitotta volna ki a szemét, hogy megnézze merre viszi! A szíve elszorult, a lélegzete elakadt, mikor meghallotta a zúgó hangját. Nagyon szerette volna meglátni mi vár rá, de erősen eszében volt, amit az édesanyja mondott. Tudta, hogy itt van valahol a boszorkány, aki csak azt várja, hogy őt megfoghassa. Ezért aztán akármennyire félt is, mikor érezte, hogy lefelé indul vele a víz, szépen lehajtotta a fejét, hogy a boszorkány lássa, milyen illendően köszön néki. Nem is lett semmi baja a hasadékban, szépen elvitte őt az élet vize Tündérország kapujáig.
Hanem itt szomorodott el igazán! Hiába jutott el idáig nehéz munkával a csodatermő fa kertjéből a kapun és a hasadékon át, még mindig nem látszott Tündérország! Pedig már igen-igen elfáradt, alig maradt jártányi ereje.
Elhaló hangon szólította a Tündérkirályasszonyt:
- Jaj, lelkem édesanyám, mi lesz most már vélem! Itt állok Tündérország kapujában és olyan nagyon eltörődtem, nincsen már énnékem erőm ezt a nagy, nehéz kaput kinyitni.
Válaszolja néki az Édesanyja:
- Tudom én drága gyermekem, hogy elfáradtál a hosszú, nehéz úton. Nem is kell a kaput teneked egyedül kinyitni, én magam jövök most már segítségedre, kettőnk erejétől nyílik meg! Egyet se félj, hanem szedd össze az utolsó erődet, s te bentről én meg kintről dolgozzunk és nyissuk meg együtt a kaput! Én is annyira vágyom már látni téged!
Így is lett. A kicsi gyermek nekifeszült maradék erejével a kapuszárnynak, édesanyja pedig minden erejével segítette, hogy megnyíljon végre a Tündérországba vezető út. Kettejük munkájából egyszerre eltűnt a kapu és a gyermek ott találta magát szép Tündérországban, annak is a legközepében, édesanyjának az ölelő karjaiban.
Csak úgy repesett a szíve mindkettőnek! Elmerültek egymás sugárzó szemeiben mosolygó orcájában. El sem engedték egymást hosszú-hosszú ideig. Akkor odajött hozzájuk a Tündérkirály is, megölelte az ő szívbéli mátkáját és az ő lelkükből lelkedzett szépséges gyermeküket. Nem volt náluk senki boldogabb kerek e világon!
Mikor kiörvendezték magukat felkerekedtek, és elmentek a királyi aranypalotába. Ott máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
VÉGE...
...a mesének, és itt kezdődik a Ti saját történetetek